kundalinijoga

Az Anamé Program továbbra sem ejt szót a bajokról 
Sőt. Most - talán a cikkek hatására, vélik néhányan- egyre inkább azt hangsúlyozzák, mennyire érdemes kitartani a tünetek ellenére is, valamint hogy ők milyen jótékonyak, ez utóbbit persze gondosan a nagy plénum elé kipakolva (miközben egyetlen ember mesterkurzus-díja is több a felajánlott segítő összegnél, valamint az "ingyenes" gyakorlatok épp a becserkészést szolgálják, jó pénzekért lehet aztán pontosítani, az "ingyenes" csakradiagnózisnál pedig jó, ha előre kifizeted majd a karkötők-egyéb kristálycsodák árát. Vicc.) Ám kérdés, hogyan tartson ki az ember, ha egyszer már felkelni se tud, vagy ha olyan egészségügyi gondjai adódnak, amiknek nyoma se volt korábban. Most csak két történet következik, mert nem akartam megkurtítani őket - minden egyes szavuk fontos. 

A barátnőm csaknem beköltözött a Központba, mielőtt egy másik világba költözött át - Ibolya, 52 éves
Nekem komoly betegségem nem volt, amikor egy barátnőm tanácsára elkezdtem a gyakorlást. Neki sajnos gyomorrákja volt, a gyógyulás reményében kezdte el a Programot. Olyan lelkes volt, hogy én is elkísértem egy csoportos órára. Most utólag visszagondolva hallgatnom kellett volna az első megérzésemre. Mert eleve az nem tetszett, hogy Anamé-órára jelentkeztünk, ami csaknem duplájába került a sima órának, mégis Mária tartotta az órát, és Anamé csak a végén jelent meg, pedig a barátnőm már napok óta készült rá, hogy végre találkozik vele. Akkor is úgy járkált, mint egy istennő, aki fogadja a hódolatot, magas lóról válaszolgatott, mesterkélt volt. Szóval kezdetben nagyon nem tetszett, de a barátnőm reményét nem akartam letörni, így hűségesen kísérgettem az órákra, és magam is csináltam a gyakorlatokat, hátha tényleg hatásosak, egy kis fogyás, fiatalodás meg élethelyzet-javulás nekem se ártott volna. Neki rosszabbodtak az eredményei, de azzal biztatták, gyakoroljon minél többet, vegyen egyéni órákat is. Vett, csaknem beköltözött a Központba, én csak heti egyszer tartottam már vele a csoportos órára, nem volt rá több anyagi lehetőségem. A barátnőmnek is ráment az összes pénze, pedig javulás, az nem volt, sőt. De azt mondták neki, tisztulási tünet, most rosszabbodnak a dolgok, aztán majd hirtelen bekövetkezik a gyógyulás. Egy másik nő is hasonló helyzetben volt, őt is ugyanúgy biztatták, ő még fel is költözött Budapestre emiatt. Egyikük sem gyógyult meg, előbb a nő halálhírét hallottam, aztán az elképzelhetetlent, a barátnőm férje hívott, hogy aznap már ne menjek, este rosszul lett, bevitték a kórházba, de már nem tudtak segíteni rajta, hajnalban itthagyott bennünket. Összeomlottam, és még a mai napig nehéz elhinnem, hogy nincs többé. Hogy velem mi történt, az emellett szinte mellékes – vérezgetni kezdtem, pedig már 3 éve túl vagyok a változókoron. Elmentem az orvoshoz, polipot talált, megműtöttek. Hogy a gyakorlástól is kialakulhatott, az akkor rémlett fel bennem, amikor több ilyen esetről is hallottam. Olyantól is, aki aktívan gyakorol, most is ott van a hivatalos oldalukon a hozzászólás, hogy neki a gyakorlás alatt fejlődött ki a polipja, de biztos ő az, aki „fordítva működik”. Persze töretlenül hisz Anaméban, és gyakorol tovább. Lehet, hogy nem kellene. Szerintem ez az egész egy nagy csalás, amelyik ráadásul szerencsétlen nagybeteg embereket forgat ki a pénzükből.
(Megjegyzés: Polip kifejlődéséről vagy növekedéséről, többszöröződéséről további 14 beszámolót találtam)

Iszonyatosan szégyellem magam a történtekért - Márta, 32 éves
Két héten át gondolkodtam, hogy felhívjalak-e, mindennap nekiindultam. Az adta meg a végső lökést, amikor olvastam, hogy valaki két hónapig fennakadt szemekkel feküdt a pszichiátrián. Először nagyon megijedtem, hogy talán rólam hallott az illető. Jeges rémület, szívdobogás. Mert nagyon nem szeretném, ha kitudódna, mi volt velem. Iszonyatosan szégyellem magam a történtekért, még akkor is, ha nem tehetek róla. De én nem két hónapig, hanem „csak” öt hétig feküdtem bent. A papírok tanúsága szerint, mert emlékezni nem emlékszem szinte semmire. A férjem annál inkább. De akkor kezdem az elején: egy kisvárosban vagyok tanítónő. Nyugodt, boldog életet éltem, egyet leszámítva: már másfél éve próbálkoztunk, hogy szülők lehessünk, sikertelenül. Természetesen mindenféle vizsgálaton részt vettünk, fény derült problémákra mindkettőnk vonatkozásában, de nem lehetetlen a teherbe esés, csak épp nehéz. Ezért nyitni kezdtem az alternatív gyógymódok felé is, így került a látóterembe az Anamé Program. 2017 elején kezdtem el az otthoni gyakorlatokat, majd az első 21 nap után bejelentkeztem egyéni órára is. A kiírt gyakorlatok hatásossága ugye 2 hét múlva „lejár”, így havonta kétszer jártam fel Budapestre egyéni órákra, s ha már ott voltam, egy-egy csoportos órán is részt vettem. Máig sem értem, hogy nem tűnt fel a szélhámos jelleg, hiszen nem egyszer előfordult, hogy ugyanazokat a gyakorlatokat kaptam meg, mint az előző egyéni órán – csak épp újra fizettem érte. Anamét szinte istenítettem, pedig egyszer nagyon megbántott. Megkérdeztem tőle egy óra után, hogy mi lesz, ha elfogy a pénzem, és csak az otthoni gyakorlatokat tudom majd végezni. Elég elutasítóan, szinte lenézően válaszolt: aki igazán akarja a változást, az áldozatot hoz érte. Sírva mentem el, de érdekes módon akkor sem őt, hanem magamat hibáztattam, hogy igaza volt, a leendő gyerekemmel szemben tiszteletlen volt a kérdésem. És jártam tovább az egyéni és csoportos órákra. Annak ellenére, hogy többször rosszul lettem a gyakorlások után, volt, hogy elájultam, volt, hogy a reggeli gyakorlatok után szédüléssel és kínzó fejfájással küszködtem egész elalvásig, pedig sosem voltam fejfájós típus. A férjem kezdte nagyon rossz szemmel nézni a gyakorlásomat, hiszen meg is változtam, folyton csak a Programról beszéltem, a pénzt odahordtam, és még rosszul is voltam. De állítottam, hogy mindez csak tisztulási tünet, és a jó irányába visz. Bár ajánlgatni egy idő után már nem ajánlgattam senkinek a programot, mert a legjobb barátnőm számára nagyon balul sült el (a világ legszelídebb embere, akiben olyan feszültségek keletkeztek, hogy életében először megverte a gyerekét, és még csak nem is emlékezett rá), és kezdtem úgy gondolni, hogy talán nem mindenkinek való. De hogy nekem sem volt való, az csak akkor vált világossá, mikor tavaly októberben egyik nap a gyakorlás után éreztem, hogy valami mélységes depresszió vesz rajtam erőt. Hozzáteszem, sosem voltak pszichés problémáim, nem is nagyon volt mitől, csodás családban nőttem fel, a férjemmel imádjuk egymást, a munkatársaim egyben a barátaim is, szóval nem panaszkodhatok. De ott akkor elborított valami, és ennyi, amire emlékszem. A férjem arra jött haza, hogy a felesége gubbaszt a földön, a szemei fennakadtak, a szájából nyál csorog és hörgő hangokat ad ki válasz helyett. Azonnal bevitt a kórházba, ahol a pszichiátriára utaltak. Katatóniát diagnosztizáltak, noha nem volt meg a szokásos kórelőzmény, a skizofrénia vagy bipoláris zavar. Nem sok minden rémlik ebből az időszakból. Két hétig szondán keresztül tápláltak, infúzióztak, és volt, hogy ún. „mozgásvihar”-ban ütöttem-vágtam magam körül mindenkit, kirántottam az infúziót is. A harmadik héten tisztult fel valamennyire a tudatom, egyre kevesebb időre süllyedtem vissza a katatón állapotokba, ilyenkor egy-egy szót ismételtem órákig vagy előre-hátra himbáltam magam. (Gondolom, most már érted, miért olyan nehéz erről beszélnem bárkinek is). További két héten át megfigyelés alatt tartottak, ekkor már jól voltam, csak gyengének és erőtlennek éreztem magam. A férjem állította, hogy a gyakorlással csináltam valamit, így olvasgatni kezdtem a téma után. (Gyakorolni természetesen már nem gyakoroltam). Sok mindent találtam, amit azonban nem akartam megosztani a kórházi pszichiáteremmel, mert tudtam, milyen hülyén hangzik, hogy Kundalini meg csakrák, még a végén ott tart. Ő azonban megérezte, hogy nem vagyok hozzá őszinte, és egyenesben rákérdezett, hogy alkalmaztam-e valamiféle spirituális módszert. Nem válaszoltam, mert nem mertem, de a kezembe nyomott egy névjegyet. A névjegyen a pszichiáter mellett akupunktőr és ayurvedikus orvos megjelölés is szerepelt, így tudtam, hogy ő nyitott lehet ebbe az irányba is. Neki elmondtam mindent, és jelenleg is járok hozzá, mert még nem múlt el sem bennem, sem a férjemben az átélt időszak rémsége. Mivel a Kundaliniben nemcsak hisz, de elég jól is ismeri, elszörnyedt az „ébresztési technikákon” (mert igenis azt csinálják, akárhogy tagadják), és nagyon nem tartja lehetetlennek, hogy a katatón állapot ezáltal idéződött elő. A kórház után az összes ismerősömet felkerestem, akiknek valaha Anaméékat ajánlottam. Szerencsére a legjobb barátnőmön kívül senki nem kezdte el a gyakorlást. Az már csak hab a tortán, hogy rekeszizomsérvem nekem is lett, de műteni nem szükséges. Úgy érzem, megúsztam ennyivel, habár a kórház után még hónapokba telt, hogy önmagamra találjak. A gyerekügyön továbbra is dolgozunk, de már egészen biztosan nem ilyen technikákkal... számomra egyébként a legborzasztóbb, hogy ezt az egész összekutyult gyakorlatsort kismamáknak is ajánlgatják, méghozzá abban is hasbehúzás van. Erre már szavaim sincsenek.”
(Megjegyzés: katatón állapotról szóló beszámolóval Mártáén kívül még kettővel találkoztam, pszichiátrián való bennfekvésről további 9 levél szólt, a rekeszizomsérv viszont 26 (!) esettörténetben szerepelt).