Nem én emelek szót először az Anamé Program ellen - sőt!
Az előző posztban leírtam hát, hogy ki is vagyok, és miért is írom meg ezt a blogot, a bajba jutottak történeteit. Mindezt nem egyedül teszem, hisz 15-20 ember fáradhatatlan kutatómunkája során sikerült feltárnom -úgy hiszem, csak a jéghegy csúcsát, s ennek is csak kicsiny szelete kaphatott helyet ebben a blogban. S bár úgy tűnik, hogy az interneten, rádiókban, tévékben éltetett Program dicsőséges diadalútjába hirtelen -a hívők szerint ok nélkül vagy álnok motivációk által sarkallva- rondítok bele, ez csupán látszat, a gondos eltitkolás és a megtévesztő kommunikáció által teremtett szemkápráztatás. Évek óta történnek a bajok, évek óta hiába hadakoznak az érintettek hozzátartozói vagy a Program visszásságait éles szemmel látó és bíráló emberek. Hogy ez mennyire így van, íme egy bő egy évvel ezelőtt íródott levél részlete, amelyet szerzője az akkori admin-nak címzett, ő pedig továbbította ezt -és még számos levelet- a Központnak.

Kedves Admin!
Integrál, azon belül transzperszonális szemléletű pszichológus vagyok, és terapeutai végzettségem is van. (Leuner-féle KIP). Amikor X megírta a csoportban a problémáját, a csoport szinte egy emberként ugrott neki. Úgy rémlik, én voltam az egyedüli, aki mellé állt, mert igenis van, létezik az általa jelzett Kundalini-szindróma, ami időnként olyan magas árat szabott, amit nem feltétlenül szerettek volna az érintettek megfizetni. Azóta is kapcsolatban vagyok X-szel, akit Anamé kliensei közül már többen írásban megkerestek. Az érintettek közös jellemzője az, hogy a pszichiátrián kötöttek ki. Ki „csak” begyógyszerezve, ki egy hónapra kikötözve. A hozzátartozók pedig -jogosan- perrel fenyegetőznek.
Továbbá: előkerestem és megtaláltam egy tavalyi posztot. Egy pszichológus írta, akihez szintén tucatjával járnak Anamé „áldozatai”. A közös jellemző itt az, hogy mindannyian 2-3 milliókat hagytak már Anaménál. Önmagában az, hogy fizettek a szolgáltatásért, aztán baj esetén Anaméék kihátráltak a felelősségvállalás elől, finoman szólva is felháborító. Anaméhez egyre többen és többen járnak, és ezzel exponenciálisan fog nőni a bajba jutottak száma.

Sajnos igaza lett. Sajnos valóban egyre nőtt-növekedett a bajba jutottak száma, és akkor itt szeretnék néhány félreértést eloszlatni:

  • nem, a gyakorlók nem keverték a módszert más módszerekkel, hiszen lelkes anamézók voltak, a szentírás előírás szerint pedig a gyógyulást a kizárólagos Programkövetéssel érhetik el
  • a sikertörténetek valójában csak elenyésző arányszámot képviselnek, a -sokszor szenvedő- gyakorlók számához vagy épp a bajba jutottak számához viszonyítva is (arról már nem is beszélve, hogy ezen történetek szereplőinek egyik-másika -ötről magam is tudok, de hányan lehetnek vajon- bizony szívesen levetetné már azt a videót vagy Programot éltető megnyilvánulást, lévén, hogy hetekkel, hónapokkal utána jókora bajai történtek. Bizony, nem feltétlenül csak azért tűntek el lelkes gyakorlók, mert "meggyógyultak, és köszönik, jól vannak", már nem gyakorolnak! Vajon miért hagyták abba a gyakorlást annyian, ha egyszer égi magaslatokba emel, miért elégedtek meg egy-egy -sikervidóra rakott- apró probléma gyógyulásával, hová lettek a régi fanatikusok- ezen is érdemes eltöprengeni ám... (súgok majd). 
  • nem, nem üldözök boszorkányt, és nem tulajdonítom a megtörtént haláleseteket az anamézás folyományának, noha való igaz, hogy a légzőgyakorlatok jellege a már megindult rossz folyamatokat felerősítheti. Úgy hiszem, józan ésszel is elkerülhetetlen, hogy egy olyan közösségben, ahová nagybeteg emberek is járnak a gyógyulás reményében, sajnos ilyen kimenetelű esetekkel is számolni kell. Az viszont már nagy felelőtlenség, hogy „nincs lehetetlen”, „minden meggyógyítható” szlogenekkel csalogassák oda ezeket az embereket, a halálhírük pedig csak akkor jut el a többi gyakorlóhoz, ha közszereplők vagy lelkesen posztolgató csoporttagok voltak.

Mert a Program nemcsak elhallgatja, de el is hallgattatja a bajokat. Erről (is) tanúskodik a számomra egyik legmegrendítőbb történet – mert még mindig nem ért véget, és még mindig aggódunk érte és a gyógyulásáért. Ahogyan Zsuzsa kilátásba helyezett transzplantációja vagy az UH-ra váró, Kundalini-szindrómával szenvedő nők, anyák még mindig tartó kálváriája is szorítja nap mint nap a lelkünket. Balázs Valériáét hogyhogy nem?

Azóta ágyban fekvő beteg vagyok - Kata, 42 éves
Nekem csak a tüdőmmel volt gond, amikor 2014-ben Anamét feltétel nélküli hittel felkerestem. Számomra szentírás volt, amit mondott abban az interjúban, mert azt hittem, valóban sorstárs. Oxigénpalackkal mentem el, nagy nehezen, mert az oxigénhány miatti legyengültségben alig bírtam járni. Az óra végén megkérdeztem, ő hogyan látja (hiszen látónak is mondja magát) a gyógyulásomat, azt mondta, erős vagy, folytasd, és meg fogsz gyógyulni. Azonnal ajánlotta a könyvét, amelyben a CD-t tartotta a legfontosabbnak, mondta, hogy gyakoroljak, és nem lesz semmi probléma. Komoly tüdőbeteg voltam akkor már évek óta, túl számos gyógyítási módszeren, így rákérdeztem a méregtelenítési tünetekre, jelezvén, hogy extrán érzékeny vagyok e téren, nálam ezek mindig a szokásosnál erősebben jöttek elő. Azt felelte, hogy gyakoroljak nyugodtan, elég erős vagyok hozzá. Közben haladt is tovább, kicsit úgy éreztem, hogy félvállról vett, pedig tisztában voltam azzal, hogy ilyen esetben általában hosszasabb átbeszélésre szokott szükség lenni. A következő héten is elmentem, matracokat kellett letennünk a teremben. Nekem ez megterhelő volt, egyik kezemben az oxigénpalack, a másikban próbáltam vonszolni a matracot, miközben majd megfulladtam. Nem segített, bár látta a szenvedésemet. Ezt is furcsállottam, de gondoltam, nem ezért van itt, nem segíthet mindenkinek.
A második óra is eltelt, semmi extrát nem éreztem. Közben megérkezett a megrendelt könyvem. A harmadik óra néhány napra rá volt, ekkor már még nehezebben tudtam rá elmenni, kérdeztem, hogy vajon azért-e, mert beindult a méregtelenítés. Azt felelte, hogy ez jó, mert hamar reagálok, így előbb túl leszek rajta, gyakoroljak tovább. Így is tettem, de néhány napra már olyan rosszul voltam, hogy felkelni sem tudtam, így fekve próbáltam csinálni a légzőgyakorlatokat. Aztán már úgy sem ment... a fiam rohant velem a kórházba, ahol nem értették, mi történt. Úgy éreztem, minden összeomlik, nem kaptam levegőt, lélegeztetőgépre akartak tenni, de nem engedtem, mert néhány éve úgy estem kómába, hogy rátettek. Tudtam, hogy nagy a baj. Az orvosok csak annyit mondtak, hogy megállt a tudomány, és másnap hívták a férjem, hogy úgy tűnik, ennyi volt, és készítse a gyerekeket lelkileg, hogy bármelyik percben eltávozhatok. Összeült az orvosi konzílium, és arra jutottak, hogy olyan állapotban vagyok, amikor már minden kísérlet megengedett, de kérésemre csak sima infúziós oldattal próbálták átmosni a testem. Egész nap ez ment, a szívem kikészült, a pulzusom az egekben volt, a vérnyomásom ugrált, nem kaptam levegőt, nem tudtak annyi oxigént adni, hogy fekvő helyzetben elég legyen. Tilos volt felkelnem is, bevizesedtem és rettenetes kínokat éltem át.

Hetekig voltam így kórházban, a legkülönbözőbb újkeletű problémákkal: szívelégtelenséget, pulmonaris hypertoniát diagnosztizáltak, a hormonháztartásom felborult, csomókkal lett tele a testem, ma sem tudják az okát. Azóta kétszer leálltak a veséim, rengeteg dialízisen vagyok túl és négyszer voltam halálközeli állapotban. Akkor kezdődtek a szívproblémáim is, amivel addig pedig semmi gond nem volt: kardiológiára kerültem, ahol 3 nap alatt összesen 16 liter vizet hajtottak ki belőlem (majd rá másfél évre rá a veséim miatt 22 litert.) A különböző méretű daganatok, amelyek testszerte előjöttek, azóta is megvannak, fájnak, égnek, tűzforróak, senki nem tudja, mitől vannak, jégakkukat tesznek rá a kórházban, a dializáláskor eltűnnek, majd újra előjönnek. Az anamézás utáni első kórházba kerüléskor pánikroham is kialakult, 170-es volt a pulzusom. Jó párat végigcsináltak velem az orvosok a bent tartózkodás alatt, majd amikor hazakerültem, még sokáig megmaradtak, naponta többször is rámtörtek, úgy éreztem, ha nincs nyitva valami a szobában, megfulladok – mindezt oxigénpalackkal. Nagyon nehezen, kb. 3 hónap alatt ezt le tudtam győzni. A többit nem – azóta ágyban vagyok, néha vannak könnyebb időszakaim, és picit sétálgatok itthon, de nehezen megy az erősödés. Folyamatos belső láz érzésem van, közben fázok, sokszor van hőemelkedésem. Alvásproblémákkal küszködök, nyugtalanláb-szindrómával. Igen, volt előzmény, ezért is mentem Anaméhoz – de stabil volt az állapotom, folyamatosan, egysíkúan, követhetően rossz, de stabilan rossz, és csak a tüdőmmel volt gond. Ami azóta történt, azt senki nem tudta hová tenni. Semmi mást nem tettem, mint szűk egy hónapig anaméztam, és egyszerre minden megbolondult a testemben. És nem kaptam el semmilyen fertőzést, ami esetleg magyarázhatta volna, minden góckutatási leletem negatív volt. Ekkor már több mint tíz éve voltam beteg, tudom, hogy milyen, amikor hirtelen rosszabbodik. És az orvosok nem találták meg az okát, hogy miért és miért ilyen irányokban a csomóktól a felvizesedésig, a vesétől a szívproblémákig. Teljesen összeomlott a szervezetem. Anamé – akit már a legelső kórházba kerüléskor felhívtam- először azt mondta, ez volt vele is, és folytassam a Programot. Legközelebb, amikor hívtam, már letagadtatta magát, és visszautasította, hogy a módszer bármi ilyet okozhatna. Az egyik videója alatt később hozzászóltam, hogy a Kundalini ébresztése veszélyes, mindezt híres jógik idézeteivel támasztva alá. Törölték őket, engem pedig letiltottak és a csoportból is kizártak. Nem értem, hogyan reagálhat így egy magát gyógyítónak mondó ember. Aki olyan betegségekből épül fel, mint amilyenekből ő, aki olyan mélyről jön, ahonnan ő az állításai szerint, az nem felejti el a szenvedéseket, és van benne empátia. Nem tudja mindazt megtenni, ami most ő tesz, hogy nagybeteg emberek pénzeit szedi el. És aki ért a gyógyításhoz, az akkor is segít, ha a terápiájában valami balul sül el, és nem kihátrál, ahogyan ő tette. Én igenis az Anamé Program károsultja vagyok, és csoda, hogy még életben vagyok. Remélem, a történetem elgondolkodtat néhány embert, és nem kezdenek bele a Programba – bárcsak én se tettem volna.