Fel sem merült bennem, hogy ettől bárki rosszul lehet
Mint írtam, először – a marketingben és a facebook-csoportban történtek miatt- csak annyi lett tiszta számomra, hogy az Anamé Program nagyon elment a pénz és a szektásodás irányába. Ekkor csalódottan ugyan, de harag nélkül más útra tértem át, és még azért sem kívántam felemelni a szavam, amire időközben rájöttem, jelesül, hogy a Kundalinimmel szórakoztak. Vérlázítóan etikátlan, az biztos, a pénzhajhászás visszataszító, a szektásodás riasztó, no de ez van. Fel sem merült bennem, hogy bármelyik gyakorló is nagyobb károkat szenvedett némi ingerültségről vagy tüsszögésről szóló „tisztulási tüneteknél”, hiszen a Kundalini természetéről se sokat tudtam, a facebook-os gyakorlócsoportban pedig mindenki csak az áldást zengte (naná, mertek volna csak mást zengeni. Mertek. Csak törölve is lettek hsz-eik is, ők maguk is).

A legféltettebb titkaikat mondják el, hogy másokat megmentsenek
Így először jócskán meghökkentem a hozzám érkező -majd özönlő- panaszokon, nem értettem, hogyan okozhatnak „egyszerű” légzőgyakorlatok ilyen rémtörténeteket. Kutatni kezdtem hát, és sorra nyíltak meg előttem a tudás kapui, amelyek megmutatták, hogy bizony lehetséges, mi több, egyenes következménye a Program által használt technikáknak. Lassan összeállt a kép, és ez talán sosem lett volna lehetséges, ha mindezt egyedül végzem. De nem voltam egyedül. Az Ex-Anamésok csoportjában jó pár ember állt mellém, akik időt-energiát nem sajnálva segítettek és segítenek, hogy lehulljon a lepel egy olyan veszélyes módszerről, amely százak életét tette és teszi ma is tönkre. Ezúton is köszönöm nekik. És köszönöm azoknak a bajba jutott embereknek is, akik a Programban megjelenő agresszív kommunikációtól való általános tartás ellenére, az újbóli felidézés fájdalmát, legbelsőbb ügyeik felszínre hozását vállalva hozzájárultak történetük közléséhez azért, hogy másoknak mindezt ne kelljen átélniük. Beszéljenek most már ők.

A szívem úgy vert, hogy mentőt akartam hívni - Erika, 43 éves
„A gyakorlást pánikbetegként kezdtem, egy viszonylagos egyensúlyban, kapcsolt szívritmuszavarral. Az első pár hét szuper volt. Hozzáteszem, mivel pánikos, félős, szorongós vagyok, kifejezetten egyénit kértem, hogy biztos legyen a hatás. Aztán a 3. héttől elindult a lejtmenet. És hiába kérdeztem, segítséget nem kaptam, csak azt, hogy menjek újabb egyénire. Én meg mentem. És egyre rosszabbul lettem. Amikor már ott tartottam, hogy hívjam-e a mentőt vagy sem, akkor döntöttem úgy, hogy elég volt. Egyedül voltam otthon, a szívem iszonyatosan összevissza vert kb. 220-szal, jött az extrém pánik, amit már évek óta nem éltem át. Mikor a gyakorló csoportban segítséget kertem (mert az oktatóktól nem kaptam), vagy a tüneteimet írtam le, privát üzenetben kaptam figyelmeztetést az admintól, és minden kétségbeesett beírásomat törölték segítség helyett.”

Talán transzplantációra várva – Zsuzsa, 40 éves
„Nálam a gyakorlás egy szívbetegséget generált, DCM a neve. Egyelőre még nem tudják, hogy mit tegyenek vele, mert ez egy gyógyíthatatlan betegség, általában szívtranszplantáció a vége. Azért is fura az egész, mert évek óta magas pulzusom volt, ami miatt szoros kardiológiai kontrollra kellett járnom, így teljes bizonyossággal tudom, hogy egy éve ilyenkor még semmi baja nem volt a szívemnek. A gyakorlatok hatására őrült szívdobogások jöttek rám, "szaladt" a szívem...
Erre (is) kaptam az egyéni gyakorlatokat szeptemberben, de onnantól elkezdődött a mélyrepülés. Decemberre már nem kaptam levegőt, ha nem lett volna egy esedékes onkológiai műtétem december 13-ra kiírva, akkor ma már nem élek. Ott az anesztes vizsgálaton derült ki, hogy nagy a baj, így el sem altathatnak, mert nem ébrednék fel többé... 43%-on mozgott a szívem, tele voltam vízzel. Az orvosok sem értik az egészet, mert ez egy születési rendellenességű betegség, ami nekem nem volt... akkor mitől alakult ki? A műtétet elhalasztották és elkezdték erősíteni a szívemet, így tudtak január 17-én megműteni 55 %-os szívvel..., volt izgalom, hogy felkelek-e. Felkeltem. Hogy mi lesz a szívemmel, még nem tudom.”

Az anyukám után sírtam,
és a pszichiátrián kötöttem ki - Viktória, 33 éves
„2014-ben kezdtem el a gyakorlatokat. Nem volt semmilyen különösebb problémám, egyszerűen csak valamilyen jógafajtát kerestem. Egy barátnőmtől hallottam, hogy ő Anaméhoz jár kundalini jógára, nézzem meg esetleg. Elmentem hozzájuk, ekkor még egy budaörsi lakásban tartották az órákat. Anamé csakradiagnózist végzett, majd Gáborhoz kísért, a továbbiakban hozzá jártam az órákra. Kaptam 3 gyakorlatot, köztük a teniszlabdásat is. Két évig jártam hozzájuk úgy, hogy a gyakorlások hatására semmilyen bajom nem történt. Ezt a családom azonban másképp látná: nagyon megváltoztam. A gondolataimat kitöltötte a program, Anamét istenítettem, a motivációimat minden más iránt elveszítettem, még a családomat is háttérbe szorítottam. Senki nem értette, mi történik velem – utólag visszatekintve olyan, mintha egyfajta hipnózis alatt álltam volna. Aztán egyszer már nemcsak mentálisan, fizikálisan is megmutatkoztak a negatív hatások: egyik este üzenetet küldtem nekik (akkoriban még személyes kapcsolattartás volt), hogy ijesztő és fájdalmas módon ég, lüktet a gerincem és a nyakam. Csörgött is a telefon rögtön, Vali hívott személyesen, hogy azonnal hagyjam abba a gyakorlást, úgy látszik, előrébb tartok a kelleténél, 4-5 év gyakorlás után szoktak előjönni ezek a tünetek. Szüneteltessem, amíg el nem múlik a fájdalom. Később még egy ilyen „kényszerű szünet” volt, akkor, amikor az egyik gyakorlás közben elájultam, szerencsére ágyra zuhantam rá – ekkor is azt tanácsolták, néhány napig ne gyakoroljak.


A nagy baj viszont akkor történt, amikor egy mesterkurzusra elmentem. Energiagyakorlatokat végeztünk, és olyan rosszul lettem, hogy Gábor odarohant hozzám, mondta, feküdjek le és lélegezzem, próbáltak valamit kezdeni velem, sikertelenül. Az egy dolog volt, hogy a derekam majd szétszakadt, de olyan halálfélelem, szorongás és elmondhatatlan mélységű rosszullét tört rám, hogy én, akit elég kemény csajnak tartanak, 33 évesen az anyukám után sírtam. Akkoriban még 15-20 ember vett részt egy ilyen mesterkurzuson, és mindenki eléggé megrendült a történteken, Valiék mondták is, hogy most biztos mindenki menni szeretne, de kérik, hogy maradjanak. Én azonban tudtam, hogy soha többé a közelébe sem akarok jönni ennek az egésznek, így jött értem a férjem, és elvitt. Másnap kezdődött az utazásunk, és ez volt a szerencse, mert ha akkor a gyerekeimmel kell lennem, nem tudom, hogy oldottam volna meg, olyan állapotban voltam. Ott két napot végigaludtam, utána meg épp hogy nem aludtam, nem ettem, remegtem, rángatóztam az ágyon. Akkor a férjem elment Gáborékhoz, számon kérni őket, kikelve magából, hogy ezt tették a feleségével. A válasz csak annyi volt, hogy gyakoroljak tovább, megjön majd a csoda. De nem tudtam már gyakorolni, hiszen fel sem tudtam kelni az ágyból. Fogalmam nem volt arról, mi is az a pánikroham, így nem értettem azt sem, miért kalapál a szívem, miért rettegek attól, hogy meghalok én vagy a gyerekeim, a férjem. Később rendkívül sötét gondolatok gyötörtek, és sorozatos pánikrohamok vettek elő, egyik alkalommal kórházba kellett szállítani. Az ottani pszichiáter vett végül gondjaiba, aki elég nyitott szemléletű ember, így mertem neki a gyakorlásokról is beszélni. A kezelések során azt derítettük fel, hogy olyan -rejtett- gyerekkori traumák erősödtek fel a gyakorlások hatására, amelyeket a pszichém már nem bírt. Úgy hiszem, hogy azok az emberek, akik a gyakorlásoktól rosszul vannak -és nagyon sokan vannak rosszul, sőt, az idő előrehaladtával még többen lesznek rosszul -, hasonlóan traumatizált emberek, akikben ezek a blokkok feljönnek, és vagy kibírod vagy belehalsz. Nálam kész csoda volt, hogy nem őrültem meg, és ez bizony valós veszély – több emberrel is felvettem a kapcsolatot, akik hasonlóan jártak, volt, aki két hónapig feküdt fennakadt szemekkel a pszichiátrián. Elképesztő felelőtlenség, amit művelnek. Én ma már jól vagyok, de ez rengeteg munkámba került. És elkeseredetten nézem a többi gyakorlót, akik ugyanúgy lelkendeznek, mint anno én. Hiába is mondanám nekik, hogy ne gyakoroljanak, nekem is hiába mondták. Nem hinnének nekem, mert ők jól vannak. És nem tudják, hogy ez bármikor megváltozhat, mert a Program ezeket az eseteket eltitkolja, és csak a pozitív változásokat kommunikálja. Tudok olyan esetről, ahol ezekről a kezdeti pozitív változásokról sikervideót készítettek, pedig ott is átfordult később nagyon negatívba minden, de persze arról már nem esett szó, míg a sikervideó maradt. Ez így nagyon nem tisztességes – és veszélyes „játék”.”


(A történeteknek -sajnos- folytatása következik).